„Elindult valami.”

Annyiszor, annyiféle kontextusban hallottuk már ezt a hangzatos – ám az általánosság finoman óvatos páncélja mögül ki nem kandikáló – kifejezést, hogy szinte teljesen elvesztette ígéretes jelentését, és egyelőre annyi mögöttes tartalmat hordoz, hogy „még nincs semmi”. Hogy tényszerűek legyünk, Budapest Bocuse d'Or Europe-ot rendezett, és Széll Tamás megnyerte. Ez mit jelent?

A szakács szakmában tulajdonképpen azt, hogy nem csak megerősítette helyét Budapest a gasztronómiai térképen, de egy világklasszis magyar szakács el is hódította a címet, ha már úgyis itt volt a díjkiosztó. Ez egy olyan esemény, ami megerősítheti az egész szakmát, és jótékony hatással lehet az utánpótlásbázisra is, ha példaképeket termel egy adott pálya. Én, mint laikus mást nem is tehetek, őszintén gratulálok Széll Tamásnak, és az új magyar gasztronómiának!

Ez hogyan érinti a hétköznapi embereket? Ahogy például egy nemzetközi sikerfilm (Liza, a rókatündér vagy Saul fia) vagy az EB kvalifikáció, ez szakmai siker is hangolhat kicsit a magyar ember jóízlésén. Közösségi szinten ez még nem siker, ez egy jelzőfény, mely által esélyt kapunk arra, hogy magunk mögött hagyjuk a poszt-szocialista éttermek posványát, a mirelitszagú végtelenbenyúló étlapokkal, a vendégek ízléstelen demokráciájával – melynek örökkévaló szimbóluma a vegyes köret –, a szénhidrát- és a mennyiség-alapú porciók hegemóniájával, hogy csak a legfontosabbakat emeljem ki.

Miért járunk étterembe? Hogy jól lakjunk. Az átlagembernek, sok esetben indokolt pénzügyi okokból, étteremválasztáskor egy roppant egyszerű képlet lebeg a szeme előtt. (ADAG MENNYISÉGE + VÁLASZTÉK) X OLCSÓSÁG = INDEXÉRTÉK. Az éttermek indexértéke alapján az átlagember virtuális listát készít, és nagy valószínűséggel a magasabb értékkel rendelkező étterembe látogat el, ahol a „szokásosat” fogja enni. Ezen kellene változtatnunk, hiszen a kapitalizmus áldásos jellegzetessége, hogy kereslet határozza meg a piacot. (…Amíg be nem üt a marketing…)

Ha a szavaimból a sznobság hipokrita nyelvcsapásai érződnének, hozzáteszem, hogy az átlagember én is lehetnék. Egy-két éve fedeztem fel öcsém buzgó közbenjárásával azt, hogy ezt is lehet, így is lehet. És félreértés ne essék, ez nem pénz kérdése! Vegyük a mindenki által imádott, már-már emblematikus Jégbüfét. Nem is olcsó, nem is jó. Persze, tradicionális, kell is, óvjuk is, de Kádár Jánost parafrazálva (találni se lehetne jobb embert erre, mint a tortabevonó apostolát): a csoki torta, legyen csoki torta!

Világhírűnek tartjuk a magyar vendéglátást, ám – ahogy sok más esetben – most is az önbecsapás áldozatai vagyunk, ha elhisszük, hogy minden a megfelelő úton halad. A nagyközönség számára népszerű kávézók, cukrászdák és éttermek általában a szocreál nyugger-kultúra és a vidéki csárda-jelleg között lavíroznak szellemiségben.

Van egy nyaralónk Pest megyében, egy termálfürdő köré alakított üdülőterületen, és egészen konkrétan, mióta megvan a telek, nem volt olyan egymást követő három év, amikor a strand melletti ingatlanon működött volna az étterem. Folytonos tulajdonosváltás és ideiglenes bezárások színesítik a népszerű strand melletti vendéglátóhely életét. Azt gondolom, hogy sok mindent elmond az átlag magyar vállalkozók szellemiségéről illetve az éttermi szokásainkról, hogy egyetlen éttermet sem tud eltartani egy üdülőterület, még úgy se, hogy a strandon a tejfölös-sajtos lángos és a mirelit hekk a legkomplexebb fogások. Hozzáteszem, hogy az említett problémákon abszolút nem segít a rendszerváltás utáni mindenkori magyar kormány szakmákhoz és vendéglátáshoz való hozzáállása sem. Emlékezzünk csak vissza, hogy pár éve irreális mértékben korlátozták az államilag támogatott vendéglátós helyeket a felsőoktatásban, úgy hogy közben egy kész alternatíva sem áll a fiatalok rendelkezésére, hiszen az OKJ-s képzések helyzete korántsem nevezhető stabilnak és átláthatónak.

A szakács-, pincérszakmát egészen más szinten becsülik meg itt Olaszországban, és meg kell hagyni, általánosságban (szigorúan) a vendéglátás nívója is egészen más dimenzió. Egészen egyszerűen elmondhatatlan barátsággal és profizmussal kezelik az olaszok a vendégeket, még tömött teraszokkal is. Természetesen teljesen más forgalomról beszélünk, mert itt mindennaposnak számít egy napközben elfogyasztott kávé (ami a legtöbb helyen olcsóbb, mint Budapest belvárosában), egy spritz vagy egy pohár bor, és a vacsora-kultúra is egészen más itt délen, ahol akár éjfélbe hajló pizzázás is kerekedhet bármely hétköznapból. Sok étteremben adnak az ételekhez, italokhoz ingyen büfét, ami tulajdonképpen arra hivatott, hogy az ember jól is lakjon, ha esetleg nem szokott a fine dining-közeli porciókhoz.

A vendéglátózás egy olyan terület, ami legelelső frontja lehet a szakmák megtépázott megbecsültségének visszaállításáért vívott harcban. De ehhez nem csak az oktatásban kell rendet tenni, hanem le kell mondanunk a vegyes köretről, meg kell bíznunk a pincérek és szakácsok ajánlásában – bízva abban, hogy elhivatottság és jó ízlés vezérli őket, nem pedig az alapanyagok szavatossági ideje – és nem szabad behódolnunk ezen a téren sem a tekintélyelvű sznobériának, melynek rengeteg vendéglátóipari egység köszönheti túlélését.  

Remélem a kézműves sörök és fast food káprázatos példáját követve a magyar ember éttermi, cukrász- és kávé- és borkultúrája is rohamléptekkel zárkózik majd Széll Tamás zsenialitásához! Bízom benne, látva a generációm prominens képviselőinek törekvését egy ízlésesebb jövő fel, konyhánk nemzeti jellegét az ízei adják majd, nem pedig az irtózatos mennyiségű köret, a műanyag fehér kerti székek, és a túlárazott szocreál hagyomány, ami kicsit silány, kicsit drága, és sosem volt igazán a miénk.  

Hollandia egyes részei annyira sűrűn lakottak, hogy a népsűrűség elérheti az indiában lévő szintet. Ez alól kivétel az ún. Groene hart, vagyis zöld szív, ahol nem csak házat, de zöldet is lehet látni.

Utóbbi két hétben Rotterdamban, Hágában és Delftben voltam, utóbbiban dolgozni is. A holland tömegközlekedésben igen hamar megingott a bizalmam, bár nagyon kényelmes, és stresszmentes, egy 80 km-es távot 3 óra alatt tettünk meg, mert több vonatot eltöröltek, valamint elég kicsavart módon vannak megoldva a sínek, így körbe kell utazni olykor olykor az országot.

Rotterdam: Rotterdamban Marton Zolika csoporttársamat látogattam meg, ahol egyből egy jó kemény magyarral teli bulival kezdtünk. Valahogy hiányzott az a fajta vendégszeretet, hogy mindenből annyi van, hogy nem fér beléd. A buli részletei a homály vesztek, de másnap úgy döntöttük hogy teszünk egy bicajtúrával összekötött városnézést, ami a világ legjobb ötlete volt, mert nagyon sok mindent láttunk, és Zoli még tudott is mesélni a városról. Oly annyira kimaxoltam a várost, hogy később a hollandokkal beszéltem és többet tudtam én a városról mint ők :D Délután Zoli belga haverjával vettük be Hágát, ami metróval elérhető Rotterdamból, Hága eddig a leggyönyörűbb város, amit láttam Hollandiában. Nem átlagos kinézetű, megtalálható a 3 stílus: középkori, cuki holland épületek, és a felhőkarcolók is. Amikor a szerb lakótársamnak leírtam milyen szép a város, ő azt mondta, hogy tudod mi szerbek annyira nem szeretjük azt a várost: akkor megyünk, ha menni kell :D

Delft-be az olcsó vonatjárat miatt 8ra érkeztünk meg, ami azt jelenti hogy 5kor keltünk, és 13 órát dolgoztunk. Utána a cégnek, akinek gyártottuk a kókuszból készült lemezeket elvitt minket az épületbe, ahol a többi start-uppal együtt léteznek, mázlink volt mert péntek este érkeztünk, amikor ingyen sör és beszélgetés várt bennünket más elkötelezett okos, és lelkes emberekkel. Hatalmas élmény volt, azt gondoltam ilyen start-up komplex-ek csak Amerikában vannak.

Hága:

Delft:

Helyesbítve nem kolbászból, hanem a nagy múltú  holland nemzeti ételből: krokettből. Egyébként pont volt lehetőségem megkóstolni egy gulyásos ízesítésű krokettet, ami instant átváltoztatott betyárföldi ételkritikussá. Megsöndörítve a bajszomat haraptam bele az ételbe, elvakulva a nacionalizmus és a honvágy ködös fellegétől. Elmegy-szólt az ítélet.

Amit még mindig nehéz megszoknom, hogy a hollandok úgy tessékelik odébb az embert, hogy gyengéden belemarkolnak az ember kezébe és kissé odébb húzzák. Ennek eredményére én az összes fiúra azt hiszem, hogy ismerős azért markolásznak. A lányokra meg azt, hogy mindenki akar tőlem valamit.

Kölnben és Utrechtben voltam az elmúlt héten. Köln nagyon hasonló felépítésű mint Budapest, ugyanúgy lökdösődnek a villamoson, tömeg a vásárló utcán, és pár menekült is kullog az utcákon. Esküszöm hiányzott ez. A város lakosság elég vegyes, a nyelv szimpatikusabb, kevésbé érzem azt, hogy le akarnak köpni itt, miközben beszélnek. Mivel kocsival mentünk megtapasztalhattuk, hogy mi a különbség a holland és a német autópálya között. Hollandiában a sok kamera miatt mindenki betart minden sebességkorlátozást, míg Németországban, ha nem 260-al mész a belső sávban, már dudálnak. Itt egy kép, ahol egy sávban két sor autó áll:

A város maga nem túl látványos, a dómon és a hídon kívül a 2km-es vásárlóutca jelentett látnivalót. Nyilván az este tartogatott volna még izgalmakat a városban, de partnerem, akivel mentem nem a tradicionális városnézések híve (4 órát shoppingolt) így a Celeb vagyok ments ki innen utat választottam.

Utrechtbe este volt lehetőségem ellátogatni "egysörre". Mindannyian ismerjük ezt a kifejezést, az egysörre azt jelenti, hogy másnap hajnalig bulizol. Ez a város gyönyörű volt, volt egy egyedi hangulata, amikor egymás mellett sorakozó bárok és kocsmákból kilépve egy tökéletes pezsgésű városba lépsz ki. A helyek tömöttek, de a tömeg megfelelő sűrűségű a diffúzióra. Itt volt lehetőségem egy koncertet meghallgatni, amin mai popslágereket (Nótár Mary valamiért nem volt) élőben dolgoztak fel. Hatalmas buli kerekedett: fiúk ölébe lányok, kezek a magasba, első sorban pedig az öreg papa úgy nyomta, mintha most jött volna meg a 13. havi nyugdíj.

Munkával kapcsolatban körvonalazódnak már a projektjeim, de egyelőre még elég sok az üres járat, amit tudományos könyvek (tényleg) és kevésbé tudományos facebookozással töltök (ez gondolom hihetőbb)

Csók, csók puszi-puszi- Nótár Mary

Goedemorgen!

Három nap Duolingozás után Dugovics Titusszal vetekedő bátorsággal vetettem be hollandtudásomat a cégnél, és a helyi Lidl-ben, többek között a fentebb említett mondatot. Valószínűleg nem hiába, mert a hollandok nagyon érdeklődőek, nyitottak bármelyik másik kultúrával kapcsolatban és értékelik, ha valaki veszi a fáradságot és megtanul ezen a szép nyelven. Bárhogy is olvastad ki a kezdőmondatot: rosszul tetted. Nézd meg a googtranslaten. Na ugye. Ezután már megfogalmazódott bennem, hogy ezt a nyelvet legalább hallás után meg kéne tanulni leírni, erre az is rádobott, hogy a cégem eléggé erőlteti, hogy Ádibádi el kéne kezdeni hollandul tanulni. Nem gond, nyelvész gyerek vagyok én, csak nem látszik.

Wageningen (ezt is rosszul olvastad ki) egy kis cuki-muki """város"""", kis tipikus holland épületekkel, és rengeteg diákkal. Az angol nyelvtudással itt annyira nincs baj, hogy aki azt mondja, hogy csak egy kicsit tud, az azt jelenti, hogy néha összekeveri a Conditional sentences III igeidejét. Ami elég kényelmes, hogy kb 3 percre van minden. Nincs troli, nincs üres székért versenyző Mari néni, csak bicikli van, és iszonyat biztonságos és gyors közlekedés. A három percre lévő boltokból minden megszerezhető: sim kártya, locsolókanna, 55" LG UHD TV, Etióp kisgyerek. Az áruk minősége kicsit jobb mint a magyar, a gyümölcs zöldség ami drágább és szarabb (de erre ott van a szombati piac).

Kb egy hete dolgozom a faipari SHR cégnél, ahol több dolgot tanultam már most meg a fákról mint eddig bármikor. Szóval mire hazamegyek kérdőjel alakú karácsonyfát hajlítok akinek kell, hogy jobban mutasson az instán. Szótárazni erősen kell még a labor alatt, de ez várható volt, ezen a héten inkább asztalos munkát végeztem még, de ez sem baj, mert szakmunkás gyerek is vagyok.

Az emberek nagyon műveltek és barátságosak itt, a főnököm még azt is tudta, hogy a magyar a baszkkal és a finnel rokon nyelv. A holland közösség nagyon kedves, néha még nem értem a változó nyitottságuk miatt a holland diákokat. A szállás háromemeletes Student houseka, így van egy kongói, egy olasz, egy bolgár, és egy román lakótársam, hármat lehet tippelni ki a legkevésbé jóarc. Én.

Vasárnap elmentünk a kongói gyerek templomába, ahol táncolás és éneklés volt (Jesus is da LÁWD), mint az amerikai filmeken, és először fordult elő, hogy én voltam a legfehérebb gyerek a teremben.

Magyar szót élőben olyan rég nem hallottam, mint Ben Kenobi az Obi-van nevet.

Gyermekkorom olasz nyaralásai teljesen fals képet alakítottak ki bennem az olasz közlekedés kultúrájáról. Bibone, Caorle, Lido del Sol útjai a legnyugodtabb, legelőzékenyebb autósokkal voltak tele. Csakhogy ezen autósok elsősorban szintén nyaraló, túlnyomórészt német turisták voltak, akik akár száz méterre előre is képesek voltak jelezni: Bitte, haladjál át nyugodtan, nem ütlek el.

Tévesen kapcsoltam ezt a jelenséget az olaszokhoz. A közlekedés e déli országban életveszélyes, ha nem vagyunk elég figyelmesek. Közlekedési lámpák a gyalogosok számára csak a legfrekventáltabb átkelőknél vannak, ellenben a gépjármű forgalmat a legkeskenyebb utcákban is engedélyezik. Egyszer egészen konkrétan egy kapualjba kellett húzódnunk, hogy elengedjünk egy szemből érkező aprócska Fiatot. Ó sikkes sikátorok!

De térjünk vissza a lámpákra és az átkelésre! Otthon jobb esetben türelem kell ahhoz, hogy egy zebrán áthaladjunk, hiszen még lámpa hiányában is – elméletileg – kötelező a gyalogost átengedni. Na, itt inkább merészség kell és határozottság. Úgy tűnik, itt semmilyen szabály sem vonatkozik az autósok és gyalogosok viszonyának meghatározására, az izomtömeg, a Newton-erő és az előtökéltség döntenek az elsőbbségadásról.

És a közlekedési lámpa! Már a pályaudvar elhagyásakor észrevettük, hogy a gyalogosokra vonatkozó közlekedési lámpa a magyarral ellentétben három egységből áll, csak úgy, mint a gépjárműveké. Viszont a három szín értelmezése igencsak szabados, mindkét fél részéről. Sem az autósok, sem a gyalogosok nem jönnek zavarba a tiltó jelzéstől. Fabio, az olasz szobatársam egyből felvilágosított, hogy a zöld azt jelenti, hogy mehetsz, a sárga azt jelenti, hogy óvatosan mehetsz, a piros pedig, hogy hűha, najó, mehetsz!

Egy ilyen környezetben kifejezetten ironikus konnotációja van a Traffic Light Party-nak (3. nap este). Ahol is belépéskor három különböző karszalag közül választhat az ember. A zöld karszalag azt jelenti, hogy egyedülálló, a szívesen ismerkedne, a sárga bizonytalan… vagy nem olyan bátor, hogy zöldet vegyen fel, a piros pedig a foglalt, aki nem érdekelt romantikusabbnak mondható kapcsolatteremtésben. Ha az olaszok annyira veszik komolyan a karszalagokat, amennyire a valódi közlekedési lámpákat, akkor csak a szalagokat gyártó nyomda érdekelt ebben a fajta jelrendszerben.

Mindent összevetve viszont kiemelnék valamit a közlekedéssel kapcsolatban, ami ugyan nem menti fel a sofőröket a balesetveszélyes vezetés bűne alól, de árnyalhatja a képet egy magyar számára. Sok a satufék, sok a dudálás, sok a mutogatás, ez igaz. De nem méregből csinálják, nem azért nyomulnak, hogy agyontapossák a másikat, egyszerűen hiányzik az óvatosság a vezetésükből (is). Nincsen rosszindulat egy-egy dudaszó mögött, nem anyázás, hanem mi scusi, mi scusi és a niente olvasható le a sofőrök szájáról. És ha egy gyalogos megindul a zebrán, akkor át is engedik, viszont csupán a szándék látszatának nem adnak hitelt.

Második este, miután elfoglaltam a végleges szállásomat, amiről majd később írok, a Ceccarelli-ház ’B’ épületében borozgattunk két honfitársammal, még magyarországi olaszrizlinggel. (de ér, mert benne van a nevében, hogy olasz!) 

Február 29.

Az első Erasmus napom egy végtelennek tűnő busz úttal kezdődött. Mindig elfelejtem, mekkora agónia egy ilyen tízórás éjszakai, és lelkesen vállalom újra meg újra ezt a zsibbadással, gémberedéssel és bosszankodással járó megpróbáltatást. Azonban Velencéhez érve egy sokkal nagyobb problémával álltunk szemben. Szakadt az eső.

A helyiek szerint ez egy példanélküli nagy zápor volt, ami érkezésünkkor hágott tetőpontjára, több centis vízben masíroztunk, magunk mögött húzogatva súlyos bőröndjeinket. (szerencse, hogy esőkabáttal készültem, gondolván a legrosszabbra is) Ki lehet találni, hogy mi volt az első úti célunk csuromvizesen a buszpályaudvaron. Na? Na, mi volt?

Igen. Meki. Az univerzális és mindig megbízható McDonald’s.  Mivel 6:55-re ért be a busz, esélyünk sem volt valami autentikusabb helyet keresni még vagy egy-két óráig. Szóval rendeztük sorainkat a Mekiben, cappuccino és csokis péksüti, hogy megmelegedjünk. És egyből láttuk, hogy mennyire máshogyan van beárazva a helyi McDonald’s. Van egy-egy szendvics, ami árfolyamtól függően még olcsóbb is itt, mint otthon, de az mindenképpen belátható, hogy a helyi árakhoz képest a gyorsétterem a legolcsóbb, kifejezetten a diákokat célozza meg. Itt a meki nem csak minőségében, de árában is sokkal közelebb van a szeméthez, mint az éttermi ételekhez.

Katával, egy egyetemi csoporttársammal indultunk előző nap a Népligetből, de már a buszon is találkoztam régi ismerőssel, aki szintén Padovába tartott, így a Mekiben már hárman ültünk magyarok… gondoltuk mi… de még meg sem ittam a kávét, már csatlakozott hozzánk még két magyar lány, akik szintén Erasmusra jöttek. Ma, amikor ezeket a sorokat végül leírom, már tíz magyarról tudunk, akik szintén itt tanulnak ebben a szemeszterben. (03.03)

Miután feltöltődtünk a forró italoktól és a szénhidráttól, Katával elindultunk egy couchsurfing szállásra. Egy lájtos, jókedvű, mediterrán Trainspotting-házba csöppentünk – miután átvonszoltuk bőröndjeinket a városon). Büdös volt, hideg és koszos, legális és kevésbé legális kábítószerektől kedves vendéglátók fogadtak minket. Majd rövid tanácskozás után beláttuk, jobb lesz a „B” tervet követni. Azt követtük. A másik szállás, ami nekem csak arra az éjszakára szólt, egy nagyon kellemes pár még kellemesebb lakása volt. Miután elintéztem a hivatalos dolgaimat, a vendéglátók órákon keresztül szórakoztattak minket a lakás működésének elmagyarázásával. Elsősorban olaszul, aminek csak töredékét értettük, de mindent lelkesen elmutogattak, és eljátszottak. Így megtanulhattuk az olívaolajok, paradicsomsűrítmények és az esernyő-etikett titkait.

Amikor másnap felkeltem, és elindultam a műemlékekkel teletűzdelt kerületekben sétálni… hamar rá kellett jönnöm, hogy ez az eddigi legszebb város, amit valaha láttam. Főleg egy zamatos paradicsommal, brie sajttal és cipóval elfogyasztott rántotta után, olasz kávé illatától felfrissülve.