Gyermekkorom olasz nyaralásai teljesen fals képet alakítottak ki bennem az olasz közlekedés kultúrájáról. Bibone, Caorle, Lido del Sol útjai a legnyugodtabb, legelőzékenyebb autósokkal voltak tele. Csakhogy ezen autósok elsősorban szintén nyaraló, túlnyomórészt német turisták voltak, akik akár száz méterre előre is képesek voltak jelezni: Bitte, haladjál át nyugodtan, nem ütlek el.

Tévesen kapcsoltam ezt a jelenséget az olaszokhoz. A közlekedés e déli országban életveszélyes, ha nem vagyunk elég figyelmesek. Közlekedési lámpák a gyalogosok számára csak a legfrekventáltabb átkelőknél vannak, ellenben a gépjármű forgalmat a legkeskenyebb utcákban is engedélyezik. Egyszer egészen konkrétan egy kapualjba kellett húzódnunk, hogy elengedjünk egy szemből érkező aprócska Fiatot. Ó sikkes sikátorok!

De térjünk vissza a lámpákra és az átkelésre! Otthon jobb esetben türelem kell ahhoz, hogy egy zebrán áthaladjunk, hiszen még lámpa hiányában is – elméletileg – kötelező a gyalogost átengedni. Na, itt inkább merészség kell és határozottság. Úgy tűnik, itt semmilyen szabály sem vonatkozik az autósok és gyalogosok viszonyának meghatározására, az izomtömeg, a Newton-erő és az előtökéltség döntenek az elsőbbségadásról.

És a közlekedési lámpa! Már a pályaudvar elhagyásakor észrevettük, hogy a gyalogosokra vonatkozó közlekedési lámpa a magyarral ellentétben három egységből áll, csak úgy, mint a gépjárműveké. Viszont a három szín értelmezése igencsak szabados, mindkét fél részéről. Sem az autósok, sem a gyalogosok nem jönnek zavarba a tiltó jelzéstől. Fabio, az olasz szobatársam egyből felvilágosított, hogy a zöld azt jelenti, hogy mehetsz, a sárga azt jelenti, hogy óvatosan mehetsz, a piros pedig, hogy hűha, najó, mehetsz!

Egy ilyen környezetben kifejezetten ironikus konnotációja van a Traffic Light Party-nak (3. nap este). Ahol is belépéskor három különböző karszalag közül választhat az ember. A zöld karszalag azt jelenti, hogy egyedülálló, a szívesen ismerkedne, a sárga bizonytalan… vagy nem olyan bátor, hogy zöldet vegyen fel, a piros pedig a foglalt, aki nem érdekelt romantikusabbnak mondható kapcsolatteremtésben. Ha az olaszok annyira veszik komolyan a karszalagokat, amennyire a valódi közlekedési lámpákat, akkor csak a szalagokat gyártó nyomda érdekelt ebben a fajta jelrendszerben.

Mindent összevetve viszont kiemelnék valamit a közlekedéssel kapcsolatban, ami ugyan nem menti fel a sofőröket a balesetveszélyes vezetés bűne alól, de árnyalhatja a képet egy magyar számára. Sok a satufék, sok a dudálás, sok a mutogatás, ez igaz. De nem méregből csinálják, nem azért nyomulnak, hogy agyontapossák a másikat, egyszerűen hiányzik az óvatosság a vezetésükből (is). Nincsen rosszindulat egy-egy dudaszó mögött, nem anyázás, hanem mi scusi, mi scusi és a niente olvasható le a sofőrök szájáról. És ha egy gyalogos megindul a zebrán, akkor át is engedik, viszont csupán a szándék látszatának nem adnak hitelt.

Második este, miután elfoglaltam a végleges szállásomat, amiről majd később írok, a Ceccarelli-ház ’B’ épületében borozgattunk két honfitársammal, még magyarországi olaszrizlinggel. (de ér, mert benne van a nevében, hogy olasz!)