"Akik élnek, azok délnek mennek,
Akik haldokolnak, északnak."

A sztereotípiákat mindig kritikusan kell kezelni. Akkor is, ha éppenséggel pozitív hangvételűek ezek az általánosítások. Bár tudtam, hogy az olasz egy nyitott, jókedvű és alapvetően barátságos népség, de sosem feltételeztem volna, hogy ez ennyire igaz lesz. Fenntartva az első állításomat, arra a következtetésre jutottam, hogy az olaszok életvitelszerűen barátságosak, vagy pedig csak nekem volt óriási szerencsém, és csak olyanokkal találkoztam, akiknek a temperamentumára igazak a felsorolt személyiségjegyek. Az IKEA-ban mosolyogva sajnálkozott az eladó egy másfél perces monológban, hogy ők nem árulnak adaptert, de ebben a gyönyörű városban számos bolt kínál lehetőséget a beszerzésére.

Az utcán bárki rád mosolyog, ha a szemébe nézel. Eleinte zavarba is jöttem, mert ez otthon már nyílt flörtölésnek számítana, itt egyszerűen így néznek egymásra az emberek. A Palazzo Maldura (a bölcsészettudományi kar főépülete) melletti kis kávézóban a teljes háromfős személyzet abbahagytam a munkát, amint megtudták, hogy magyar vagyok. Odajöttek hozzám, és beszélgettek velem az egész városra jellemző angloitaliano fiktív nyelvét használva. Csillogó szemek, barátságos vállveregetések és egy egyébként is isteni kávé után jövendőbeli törzsvendégként hagytam el a kávézót.

A vendéglátásról egyébként is elmondható, hogy nagyvonalúak itt Padovában. Szinte minden egyetemi eseményt büféasztal kísér, a hivatalos köszöntőtől kezdve a karaoke party-ig. A bárokban pedig természetes, hogy például az Aperolt olivabogyó és narancs mellett rágcsálnivalóval, az éttermekben aperitiffel szolgálják fel.

A lakótársam Fabio pedig ennek az említett szíves vendéglátásnak a megtestesülése. Mióta itt vagyok, kínálgat mindenféle helyi étellel, itallal. Bármiben segít a beilleszkedéssel kapcsolatban… vagy bármivel kapcsolatban. Amikor megérkeztem, egyből felajánlotta, hogy használhatom az edényeit, hogy ne kelljen sajátot vennem, és olyan szívesen magyaráz el bármit, mintha már ezer éve ismernénk egymást.

Ennek a végtelen lelkesedésnek egy hátulütője van. Nevezetesen, hogy akkor is segítenek, amikor nem tudnak. Például útbaigazításnál a legtöbben, úgy tűnik, hogy kudarcnak élik meg, ha nem tudnak valami értékelhetőt mondani a non lo so helyett. Ez pedig oda vezet, hogy sokszor teljesen használhatatlan, pontatlan vagy félrevezető segítséget kapok. Ezzel együtt is csodálatos az a sokszor gyermekinek tűnő öröm, amivel reagálni tudnak, ha megpróbálok az ő nyelvükön segítséget kérni.

Holnap már tényleg mesélek a szállásról is! (nem a csatolt képen szereplő ház az.)